András László - Kortársnéző

András László 1966-ban született, 1980-ban kezdett verseket írni.
1984-88 között jelentek meg írásai lapokban. Azóta nem publikált, mert – ahogy mondta – nem érezte azt, hogy olyasmi került volna ki a keze alól, amivel meg lett volna elégedve – egészen az Egy medvekutató feljegyzései című könyvéig.
Dolgozott könyvtárosként Újpesten, szociális munkásként Kőbányán és Csepelen, magyar-történelem szakra járt az ELTE ÁITFK-ra, majd Egerben fejezte be. Több mint 15 éve médiafigyelőként dolgozik - ebből négy évet, 1998 és 2002 között - köztisztviselőként. Az Egy medvekutató feljegyzései című könyvét 1998-ban kezdte írni.

--------------------------------------------------------------------------------

Reggelenként a kertben levelek hullanak a fákról, ellepik a földet, ellepik a lépcsőket, ellepik a verandát, ellepik az ablakokat, ellepik a házat, azután eső hull az opál égből.Egyiptom

És a krónikus lalofóbiás irtózik a néma olvasástól, mert a torok részei úgy is mozgolódnak. Retteg az állapottól, melyben a közlő már nem egy szelf, mert a tudattalanjában gyökeret vert, hogy nekünk folyton rohamunk van, és hogy a beszéd már mindig is halálba vezet. --Lalophóbia--.

nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla lelkem mint avarban meglapuló róka levél alatt alszik belefagy az álom. ülünk egy ideje mindketten az ágyon elhallgattál te is én sem jutok szóhoz egyikünk sem talál el az utolsóhoz mehetsz előre nézhetsz hátra beváltható vagyok de látra --nemversek--.

én szeretem, ha megbolondul a szöveg. verbálisan basztam már kutyát, lovat, kecskét, és orálisan szüzet. nem hiszem, hogy bárki nálam, vagy bárkinél vagyok én bűnösebb --Beatcore--.

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad.    András László: A telefon